Március 15- 2010 Szentm
Zsolt 51,12: Tiszta szívet teremts bennem, Istenem, és az erős lelket újítsd meg bennem
Zsolt 96, 2: „Énekeljetek az Úrnak, …hirdessétek szabadítását minden nap.”

Szeretettel köszöntelek, testvéreim, Székelyszentmihályon, a székely vértanúk földjén, és öntudatban megerősítő, istenes tettekre sarkalló ünneplést kívánok. Mindehhez kiváló alkalom március 15-e, az 1848-as forradalom és szabadságharc kirobbanásának 162., szabad megünneplésének 20. évfordulója.

Ünnepelni gyűltünk össze, emlékezni, a forradalmárok hitéből újult erőt venni, mi, akik életének egén megfakulhatatlan fényes csillag március 15-e. Ez az ünneplés nemcsak a múlt dicsőségének felelevenítését jelenti, hanem a jelen valóságának ahhoz mérését, majd Istentől annak a csodának kérését, hogy ahhoz mi ma is méltók tudjunk lenni.

Bár fehér hótakaró födi körülöttünk a világot, március 15. számomra a mindig ellenállhatatlanul világba robbanó tavasz érzését hordozza. Azt a pillanatot, amikor egy hosszú kényszerálom alól ébredve, az élet hírnökei kidugják fejüket a hó alól. Amikor moccan a rügy, és nem törődik a fagy karmos bosszújával, hanem üzen: itt a tavasz! Ezt a mozzanatot festi meg Petőfi a jól ismert versében:
„ Ezernyolcszáznegyvennyolc, te csillag,
Te a népek hajnalcsillaga!
...Megvirradt, fölébredett a föld, fut
A hajnaltól a nagy éjszaka.
Piros arccal Jött e hajnal,
Piros arca vad sugára
Komor fényt vet a világra;”

A zsarnokság telét, éjszakáját, hallgatását törte meg a márciusi ifjak hangja, a Nemzeti dal, a 12 pont üzenete. És miként a hajnali madár trilláját, vette át e hangot ezer meg ezer öntudatra ébredő, szabadságra, egyetértésre és termékeny békességre vágyó ember.
Hogy micsoda sodró ereje volt ennek a napnak, Petőfi így fogalmazza meg:
„Áll a tenger nagy elbámultában,
Áll a tenger és a föld mozog,
Emelkednek a száraz hullámok,
Emelkednek rémes torlaszok.
Reng a gálya... Vitorlája
Iszaposan összetépve
A kormányos szíve képe.”

Március 15. a magyarság összetartozásának ünnepe, 1848 óta mindig erőt adott és ad a világban bujdokoló, megélhetést vagy szabadságot kereső, az anyaországtól elszakadt, de együvé tartozni akaró minden magyarnak, Világoson, Aradon, Trianonon, december 4-éken keresztül. Mert felmutatta, hogy nincs olyan sötétség, ami után ne következne világosság, s nincs olyan erős rabság, amelynek igáját ne törhetné össze az Isten segítségével megtisztult, az összefogás erejével megújult, felelős cselekvésre ösztönző lélek.

Végül: március 15-ét nem tudom Isten akaratától elválasztani. Hiszem és tudom, hogy 1848-ban is az Ő akarata volt, hogy elinduljon az áradat. Ahogyan hajdanán Isten megsokallta az Egyiptomban sínylődő bibliai nép szenvedését, s elküldte Mózest a szabadításukra, éppen úgy megsokallta az elnyomott népek igájának keservét is, és meghallgatva imádságaikat, a márciusi ifjakban Mózeseket támasztott, hogy a szabadság, egyenlőség, testvériség zászlait kibontva, maguk harcoljanak maguknak, szabadságot.

Az ünnep öncélú lenne, ha csak emlékeznénk, s miképpen szoktuk, a dicső múlttal jól eltakarnánk a silány jelent. De nem! Petőfi, Jókai, Vasvári, de Kossuth, Bem és a szentmihályi hősök mind tetemre hívnak: Méltók tudunk-e lenni hozzájuk? Volt-e értelme az ő harcuknak? Vérük hullásának? Jókai azt mondja: „A jövendő terhe vállaidon fekszik; légy erős, légy törhetetlen, hogy azt diadalmasan elviselhesd. Mi egy szabad hazát adunk nektek örökségbe s a túlvilágról is eljövünk számon kérni, hogy tartottátok fenn a magyarok hazáját.”

Az ünnep fényében vessünk egy pillantást árnyékos életünkre. Legnagyobb bajunk, mint a történelemben annyiszor: a széthúzás. Hamis próféták támadnak közöttünk, akik vágynak a hatalomra, de nem kérdezik: az Isten adta nép oly boldog-e e földön, amilyennek lennie kellene? Kit kövessünk, merre induljunk? Istentől elszakadva, véneink nem látnak látomásokat, ifjaink nem álmodnak álmokat”, nem vérünkből való, hanem idegen, értéktelen eszményképeket követnek. A költővel sírhatjuk: „Hová levél, hová levél, oh, lelkem ifjúsága?!”Európa, aki a honfoglalás óta soha nem tudott keblére ölelni, most keresztapaként „őrködik” felettünk, feltámadást ígér, miközben „a sírt, hol nemzet süllyed(t) el, népek veszik körül”, s mint a keselyük, várják, hogy szétmarcangolják maradékait. A kommunizmus uniformizálásnál sokkal erősebb, a jog köntösébe öltözött agymosás, egybeolvasztás hatalma sötétlik életünk egén, s mi kényelemből, vagy közönyből földjeink művelhetetlen tövisei és kövei közé dugjuk fejünket. Vagy csak jajgatunk, panaszkodunk tehetetlenségünkben.

Már Kossuth megfogalmazta: „Ha a kisebb nemzetek a nagyhatalmak általi elnyeletéstől meg nem óvhatnak, Európában nem lesz szabadság, nem lesz nyugalom, csak nagyravágyási, túlsúlyra törekvési vetélkedések lesznek egyfelől, másfelől örökös konspirációk.”

Ma azonban Petőfi erővel is kihúzza a fejünket a porból, és sok jó kezdeményezésre, öntudatos tenni akarásra építve megszólít: Talpra magyar!! Hős elődeink képét festi lelki szemeink elé, hogy megbátorodjunk:
Nem mondom én: előre székelyek!
Előre mentek úgyis, hős fiúk;
Ottan kiván harcolni mindegyik,
Hol a csata legrémesebben zúg....
Ki merne nékik ellenállani?
Ily bátorságot szívében ki hord?
Mennek, röpűlnek, mint a szél, s üzik
Az ellenséget, mint a szél a port!
Csak nem fajult el még a székely vér!
Minden kis cseppje drágagyöngyöt ér.

Nem, annyira nem fajult el még a székely vér! Hiszem, hogy lelkünk mélyén még szunnyad a parázs, és azt eloltani semmi és senki nem tudja. Hiszem, hogy a nagy történelmi és Isten ellen elkövetett bűneink után, amikor tényleg „megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt”, akkor Isten támaszt nekünk új, igazi vezetőket, Mózeseket, márciusi ifjakat, akik őszinte lélekkel, hatalomvágy nélkül, csak a tiszta szabadság, Isten és emberszeretettől vezérelve, újra fellobbantják lelkünk lármafáit, s akár új forradalmak árán is, új életre vezetik nemzetünket.

Ezért a mai ünnepen én nem véres kardot hozok előtökbe, hanem úgy szólok, mint Ninive királya: hintsünk hamut a fejünkre és öltsünk zsákruhát magunkra! Igen, március 15-én tegyünk bizonyságot a szabadság szeretete mellett, az emberi, nemzeti jogaink mellett, az együvé tartozás mellett. Igen, fejezzük ki az egy közös akaraton levés fontosságát. De a megújulás rendjén, első lépésként, tartsunk mind bűnbánatot. Tegyük Isten kezébe életünket, s bízzunk abban, hogy aki megszabadított már minket annyi veszélyből, most sem hagy magunkra.

Csak ne adjuk fel! Csak maradjunk meg jó jézusi embernek, jó magyarnak, hűséges székelynek, csak őrizzük meg szülőföldünket, anyanyelvünket. Dolgozzunk és imádkozzunk! Ámen.

2010. március 15. Lőrinczi Lajos esperes